Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kutya története

2008.02.04

Valaki gyengéden megkopogtatja az ajtót. Megnézem, ki az. Az unokám hangját hallom. Nincs kulcsa? "Nem vagyok egyedül" - érkezik a válasz.

Kicsit gyorsabban ver a szívem. Lenne társa? Valaki elkísérte hozzám? Húszéves már elmúlt, csinos, szőke, akadhatott társa. Ki lehet? Gyorsan kinyitom az ajtót: "Gyertek be!" Belép, az arca izgalomtól piros, de lehet, hogy a hideg miatt. Akkor még hó volt kint, és éjszakánként fagyott. A karjában egy nyöszörgő kiskutya. "Hát ez?" - kérdem tőle kíváncsian.

Elmeséli, hogy a Városligeten át sietett hozzám, amikor észrevette a kis jószágot egy fa alatt, az út mentén. A vastag, jeges havon feküdt, szinte mozdulatlanul és nyöszörögve. Szétnézett a kutya gazdáját keresve, de senki nem volt a közelben. A kutyus fejét simogatta, de az nem tudott felállni.

"Mit tehettem? - nézett rám könyörgő tekintettel. - Felnyaláboltam, behoztam egy kicsit melegedni. Majd csak jelentkezik valaki érte."

Persze mindketten tudtuk, hogy az a valaki nem jelentkezik, mert lehet, hogy szándékosan hagyta ott, szabadulni akart a kutyától. A póráz is az állat nyakán maradt.

Letette a kutyát a konyha közepére, az riadtan és könyörögve nézett rá. Nyüszített vékony cérnahangon, de nagyon szomorúan. Sírt. Erre újra az ölébe vette, és a kijárat felé indult. Megfogtam a karját: "Hová viszed?" Megrázta a fejét. "Nem tudom. De lehet, hogy valaki siratja. Néhány napig el lesz nálunk is."

Elment vele. Néztem utána. Nem mondom, egy kicsit büszkén. Mert lehet, hogy nem tud úgy teniszezni, mint a szomszéd lánya, vagy nem volt soha színjeles, de ami a leglényegesebb: érző szíve van. A mások baját átérző. És ez az igazi emberség. A legszebb erény. Mit akarok még ebben a felbolydult, zavaros világban?

Másnap nem jött, aztán megfeledkeztem róla, az embert annyi sok gond gyötri, öreg is vagyok már ahhoz, hogy elveszett kutyusokkal törődjem. A minap aztán eszembe jutott, és megkérdeztem az unokámtól: "Mi van a talált kiskutyával? Akadt már új gazdája?" Lesütötte a szemét, zavartan válaszolt, halkan rebegte, hogy a nagymama meg ne hallja, elmondta, hogy nincs. Még mindig nála van a kutyus. Már három kutyája van. Rendszeresen viszi őket a körzeti állatorvoshoz, veszi nekik az ennivalót, minden pénze rámegy erre, de nem panaszképpen mondja. Színházba, hangversenyre sem jutott el már hónapok óta. Megsajnáltam. Haditervet dolgoztam ki, hogy segítsek gazdát találni az ebnek.

Bevált a terv. Így számolt be róla:

"Kivittem a ligetbe, meleg volt már a tavaszi napfény, a padokon öregek sütkéreztek. A pórázt csalafinta módon a pad támlájához kötöztem, majd behúzódtam egy közeli fatörzs mögé. Hallottam, hogy a kutya elvakkantotta magát. Az öregek a padon észrevették. Egyikük eloldozta, majd közelebb vonta és megsimogatta. Vadászok lehettek, akik a padon sütkéreztek, mert régi vadászatokról beszéltek. Egyikük azt mondta, nem is volna rossz egy kutya. Erre a többiek is megsimogatták. A kutya hálásan vakkantott. Otthonosan a lábuk elé telepedett...

Amikor szedelőzködni kezdtek hazafelé indulva, a kutyus ugrándozott előttük. A vadászok egyike ekkor azt mondta, ?Azé legyen a kutya, akit a legjobban elfogad. Akit a szívébe zár. Induljunk csak el, majd ő kiválasztja a gazdáját...?"

"És kiválasztotta?" - érdeklődtem izgatottan.

"Ki... Azt az öreget választotta, aki először megsimogatta. Csaholva követte, örült, én meg csak néztem a fatörzs mögül. Csak azt nem értem, miért őt választotta, miért nem a másik kettő közül valamelyiket? Te érted, nagyapa?"

Csak nagy sokára válaszoltam, előbb felviharzott bennem elmúlt életem sok küzdelme és keserve:

"Az állatok mindig megérzik a jóság sugárzását a szívük antennáján..."

Erre sírni kezdett, majd elrohant. Az ajtóból visszakiáltotta: "Talán még utolérem őket, tudom merre mentek..."